Nem sokkal az 1521-es wormsi események után Magyarországon Szalkai (Zalka) László (1475-1526) püspök hirdettette ki a Lutherre mondott pápai  átkot a nagyobb templomok szószékein és prédikációiban, folyamatosan ostorozva a wittenbergi újításokat. Szalkai rávette  II. Lajos királyt (1506-1526), hogy az új tanok követőit kemény büntetésekkel sújtsa, illetve arra is, hogy magyar nemesség vezetőihez, az egyes vármegyékhez és városi tanácsosokhoz küldjön a reformáció tanait betiltó parancsokat.

A lutheránus tanok elleni kemény fellépés kialakulásában sajátos szerepet játszott a neves jogtudós, Werbőczy István (1460 körül-1541), aki személyesen is vitatkozott Luther Mártonnal – és aki a saját birtokain nyolc, magát evangélikusnak valló személyt égettetett meg.

Az 1523-as budai, illetve az 1525-ös rákosmezei országgyűlések kegyetlen törvényeket fogadtak el a reformáció hívei ellen.  E törvények kimondták: „a lutheránusok és pártfogóik, mint nyilvános eretnekek, s a boldogságos Szűz ellenségei, fejvesztéssel és jószágkobzással büntettessenek”; továbbá azt,  hogy „minden lutheránus az országból kiirtassék, és bárhol találtatnak, nemcsak az egyházi, de a világi személyek által is bátran elfogattassanak és megégettessenek”.

Az 1520-as években folytatott  üldözések azonban nem tudták megakadályozni  a lutheri reformáció terjedését. Ebben komoly szerepe volt az 1526-os évnek, mely a magyar történelem egyik tragikus mélypontja volt. II. Lajos király és Szalkai püspök is a törökök elleni mohácsi csata áldozatává vált, az elkeseredett nép pedig egyre inkább a reformáció tanai felé fordult.

A mohácsi tragédia után Luther Márton vigasztaló zsoltárokat küldött az özvegyen maradt királynéhoz, Habsburg Máriához. E zsoltárok előszavából tudjuk, hogy a nagy reformátornak  pontos információi voltak mind  a magyar király haláláról, mind a három részre szakadó ország tragikus állapotáról, mind pedig  az evangélikus mozgalom magyarországi helyzetéről is.